Az 1848. márciusi-április forradalmi események folytatásaként kibontakozó Magyar Szabadságharc nemcsak azért kell, hogy csupa nagybetűvel bevonuljon a történelmünkbe, egy idegen uralkodóház ellen vívott nemzeti törekvéseink egyedülálló honvédő háborújává volt, hanem hadtörténeti szempontból is kiemelkedő jelentőségű. Az 1848. május-júniustól datálható és egészen a komáromi várőrség 1849. októberi megadásáig tartó Szabadságharc gyakorlatilag a magyar forradalom önvédelmi megmozdulása lett ezzel pedig egyedülálló tettet hajtott végre a 48-49-es forradalmak sorában. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a honvéd haderő teljesítménye a végezetes túlerővel szemben ugyan végül kevésnek bizonyult, de hosszú és kitartó harcának is nagy szerepe volt abban, hogy a császári udvar felismerje a magyarok erejét és később elvezessen az 1867-es Kiegyezéshez. Igaz, az egész konfliktus során csaknem száz kisebb-nagyobb összetűzést ismerünk, igyekeztünk a tíz nagy, a főhadszínterek eseményeit meghatározó, ezzel a későbbi események alakulását döntően befolyásoló csatát felvonultatni. A hadi események felsorolásában elsősorban a korszak kiemelt szakértőjének, Hermann Róbertnek a munkáira támaszkodtunk és időrendben haladtunk. (CSatahelyszín után minden esetben a dátum és a veszteségek jelennek meg. Eltűnt és meghalt katonák)
10.Pákozd
1848. szeptember 29.
magyar csapatok:kb. 44
cs.kir. csapatok: kb. 50
A még formálódó, helyét kereső magyar Országgyűlés és később, 1848 szeptemberében az ideiglenes kormány mellé választott Országos Honvédelmi Bizottmány létének első igazi kihívói az udvar által is felheccelt nemzetiségek voltak.Az ország déli és keleti végein, a Határőrvidéken élő horvátok, szerbek és románok hamar eljutottak az önálló nemzeti törekvések fegyveres érvényre juttatására is. Ezen területek kiválást természetesen a friss magyar állam nem hagyhatta. Kisebb katonai sikereket már júniusban Perlasznál és szeptemberben Karlócánál értek el szerb felkelők ellen, az első igazi megmérettetést azonban az országba betörő Josip Jellasic horvát bán jelentette. Csaknem 43 000 katonára duzzadó haderejével a főváros bevételére induló császári altábornagyot, Móga János altábornagy parancsnoksága alatt álló 17 000 körüli magyar sereg tartóztatja fel a Velencei-tó térségében, fegyverszünetet kicsikarva a támadóktól. Jellasic Észak- Nyugat irányba indul el egy újabb támadás előkészítésében reménykedve.
9. Schwechat
1848. október 30.
magyar: kb. 700
cs.kir. : kb. 30
A pákozdi siker majdnem, hogy közvetlen folytatásának tekinthető a schwechati csata. A Jellasicot a Dunántúlról október folyamán kiszorító és őt üldöző közel húszezres magyar sereg nézett szembe a Bécs alá érkező bán (időközben Magyarország tejhatalmú királyi biztosa) részben kicserélődött és a Bécsből kiszorult reguláris osztrák csapatokkal megerősített haderejével. Ez október végére majd négyszeres túlerővé duzzadt. Nem mellékes az sem, hogy itt néztek szembe először képzetlen magyar önkéntesek, nemzetőrök és népfelkelők az ellenség harcedzett „fehérkabátos” erői ellen. Kossuth és az ütközet mellett kardoskodó főtisztek (ekkor kerül előtérbe Görgei) azonban az akkor már folyamatban lévő bécsi forradalom kínálkozó lehetősége és a csapatok harci moráljának fenntartása okán a támadás mellett dönt. A szintén Móga vezette, egy napig tartó küzdelem ugyan magyar meghátrálással végződött ugyan, de komoly csapást nem tudott a forradalom leverésére induló ellenség sem mérni ránk. Lényeges, hogy innentől számítódik egy olyan tisztulási folyamat, mely a honvédő harcot szívvel-lélekkel vállaló tiszteket hozta előtérbe, akik az ügy érdekében akár korábbi császári és királyi seregben szolgált bajtársaikra is készek voltak lövetni. A Csata után Móga lemondott a fővezérségről. Némileg történelmi legenda kategória, hogy nem kellett volna megállnunk és tovább kellett volna erőltetnünk a Bécs elleni támadást.
8 . Kápolna
1849. február 26-27.
magyar csapatok: kb. 1000
cs.kir. csapatok: kb. 200
Schwechat óta ugyan jó pár kisebb-nagyobb csetepaté (Pancsova, Mór, Branyiszkó, Kassa stb.) kibontakozott a szemben álló felek között, de ez volt az első alkalom, hogy a két főerő került egymással szembe. A császári oldal főparancsnoka az új uralkodó, I. Ferenc József által kinevezett Windisch–Grätz herceg, aki elévülhetetlen érdemeket szerez korábban a bécsi és a prágai forradalom leverésében. A Tiszáig visszahúzódó magyar oldalt, Henryk Dembinski egy lengyel altábornagy, szabadságharcos legenda vezeti, aki azonban hírnevét eddig csak vakmerő visszavonuló akcióinak köszönhette. A közel hasonló súlycsoportban lévő felek összecsapásának kibontakozása a Budapest felől érkező császári főerők és a magyarok közt váratlanul éri mindkét felet, de végül másfél napos harc után visszavonulásra készteti a magyarokat. Döntő győzelmet, a fősereg megsemmisítését akaró osztrák célt Windisch-Grätz sem éri el. Az utókor szerint Dembinszki sok stratégiai hibát vétett, altisztjeivel kapcsolata folyamatosan rossz volt, akik március 3.-án tiszti gyűlés keretében bizalmatlanságot is jelentenek ellene. Szemere Bertalan aznap leváltja a főparancsnokságról.
7. Isaszeg
1849. április 6.
magyar: kb. 1000
cs.kir. : kb. 370
Ahogy azt Hermann is kifejti könyveiben, Kápolna óta a két fősereg első erőpróbája volt az Isaszeg, Gödöllő, Valkó térségében lezajlott közel nyolc órás ütközetsorozat. Gyakorlatilag a kápolnai összeütközés fordítottjának tekinthető abban az értelemben, hogy a két hadsereg megint csak nem a fővezérek előzetes tervei és számítása szerinti helyen és időben csapott össze. Pont ellentettje viszont olyan szempontból, hogy a rövidebbre és tömörebbre záródó magyar arcvonal miatt a pár ezerrel elmaradó honvédség nagyobb számban tudott bekapcsolódni a harcokba, mint Windisch-Grätz széttagolt csapatai. Ennek, Görgei remek helyzetfelismerő képességének illetve számos magyar hadtestparancsnok öntevékeny és gyors reagálásnak köszönhetően a forradalmi Magyarország, nagyobb veszteségek ellenére is, győzelmet könyvelhetett el. A csata egyik legismertebb jelenete mikor Görgei hadvezéri beszédével meg tudta fordítani az elkeseredett, visszavonuló Klapkát és csapatait, ezzel újabb lökést adva a magyar támadásnak. Windisch–Grätz a megsemmisítő vereség elől Budapest felé vonult vissza.
6. Komárom – Szőny (első komáromi csata)
1849. április 26.
magyar csapatok:kb. 800
cs.kir. csapatok: kb. 670
Az isaszegi diadal után a korábbi tavaszi sikerek okán is morálisan és hadászatilag csúcson lévő magyar honvédség megkísérelhette volna Budavár megtámadásával a döntő összecsapás kikényszerítését az osztrák erőktől. A számos, egykori tapasztalt császári tisztből álló hadvezetés azonban kitért egy ilyen mindent egy lapra feltevő stratégia elől. Inkább ravasz módszerrel több nagyszerű győzelemmel (Vác - április 10. , Nagysalló - április 19. ) és néhány szerencsés eseménytől (a császári hadvezetésben uralkodó káosz, Windisch – Grätz leváltása) megsegítve észak felől karolta át a fővárost és az egész Szabadságharc alatt kulcsfontosságot játszó komáromi erődig juttatta el a fősereg egy jelentős részét. Az osztrákok által 1848 decembere óta ostromlott Komáromot április 22-én mentette fel a Damjanich János és Klapka György vezetésével érkező magyar sereg. Négy nappal később, 26.-án sikeresen áttörték az ostromgyűrűt, a császáriakra döntő vereséget megint nem tudtunk mérni, nyugat fele vonultak el. A tavaszi diadalmenetben teljesen kimerült és utánpótlásban fogytán lévő honvédségtől azonban nem is lehetett többet várni. Magyar részről a csata a tavaszi hadjárat végét egyben csúcsát jelentette. Kossuth a Szabadságharc legfontosabb csatájának hívta nagy jelentősége volt abban, hogy az ifjú Ferenc József végleg az orosz intervenció megkérése mellett tette le a voksát, amely később megpecsételi a harcok kimenetelét. Bizonyos szakértők szerint ekkor Budavár bevétele helyett megint Bécs fele kellett volna fordítani seregeinket.
5. Pered
1849. június 20-21.
magyar csapatok: kb.2900
cs. kir. csapatok: kb. 500
A komáromi siker után Budavárat is sikeresen visszafoglaló honvédsereg sikereinek zenitjén állt, mikor is I. Miklóstól Ferenc József kézcsókkal szentesített ígéretet kap az orosz intervencióra. A bejelentésről kapott hír Görgeit arra ösztönözte, hogy a várható orosz támadás előtt kierőszakoljon egy áttörést Komáromból Pozsony felé. Így 1849 június 20-án a Duna mindkét oldalán támadást indított a Rába, és a Vág átkelőinek megszerzésére. A hadművelet a Rábánál sikeres volt, de a Vágnál kudarcot vallott, és bár a peredi csatában magyar győzelem született, végül az osztrák túlerő miatt visszavonulással végződött. Az elemzők vitatkoznak, hogy szükséges volt-e a nagy menetelés után kimerült, kellőképpen fel nem töltött magyar hadsereget újabb megelőző csapásra küldeni, de Görgei mindenképpen lépéskényszerben volt. A császári hadsereget itt segítette először nagyobb létszámú orosz hadtest, Panjutin elővéd hadosztály 12 000 fővel.
4. Komárom (a második és a harmadik komáromi csata)
1849. július 2. – július 11.
magyar csapatok: kb. 3000
cs.kir. csapatok: kb. 1700
A történész utókor a közvetlenül egymás után következő második és harmadik komáromi csatát felölelő két hetet a Magyar Szabadságharc drámai csúcspontjaként is szokta nevezni, így mi is összevonjuk. Tulajdonképpen egy szupercsataként kezelhető. Nem csoda, hiszen az események a június végeztével igencsak felgyorsultak, három irányból indult el az ellentámadás az ország ellen: Északon elkezdte beözönlését a sosem látott nagyságú orosz intervenciós hadsereg (a majd kétszázezer fő, az akkori orosz reguláris hadsereg kb. ötöde, a birodalom újkori történetében nem előforduló méretű idegen beavatkozó erő) Erdélyben Lüders összevont erői veszélyeztettek, Haynau pedig Bécs felől indul Buda fele hatvanhatezer katonával. Az egyértelmű agytröszt megint Görgei, aki már június 16.-án elfogadtatja a Miniszter Tanáccsal végtelenül kézenfekvő tervét: Az akkori Európa egyik legmodernebb erődjének számító komáromi erődöt kell védeni Haynau ellen, az igazi ellenséget lekötni, míg a többi, Budától messzebb lévő fenyegető csapatokat lassítani valahogy. Érthetetlen, hogy a terven miért változtatott Kossuth és a haditanács pár nappal az elfogadás után. Görgeit leváltják, nem sokkal később azt a Dembinskit a fővezéri székbe ültetve aki egyszer már hibás döntéseket hozott sorozatban. Mindezektől függetlenül a fent nevezett időszakban a magyar várvédők bár felemás sikert hozó, de hősies harcot folytattak a rájuk zúduló osztrák túlerővel. Az első felvonás keretében a későbbi aradi vértanú Pöltenberg és Leiningen-Westerburg vezényletével visszavernek egy ostromot (ezzel ellehetetlenítve Haynau Buda fele támadását). A második véráztatta csatában megkísérlik az ostromzár Duna jobb oldalán történő áttörését, ez azonban a túlerő és néhány magyar főtiszt erélytelensége miatt meghiúsul. Görgei az első napokban személyesen vezényel hadműveleteket, és egy gránátrepesztől azonban életveszélyesen megsérül, július 11.-én nem tud már személyesen ráhatni az eseményekre, ami pedig például Isaszegnél is döntő mozzanat volt. A honvédsereg utolsó kezdeményező nagy csatája elveszett, az utolsó lehetőség odalett, hogy az érkező orosz túlerő ellőtt külön győzelmet arassunk az császári hadsereg felett. Július 11. fontosságát az az anekdota is jelzi, hogy állítólagosan Ferenc József dolgozószobájának díszítésekor két csatáról rendelt képet: A harmadik komáromiról és a későbbi végjátszmát jelző temesváriról.
3. Vác
1849. július 15-17.
magyar csapatok: kb. 2500
orosz csapatok: kb. 1300
A sikertelen komáromi áttörés után a magyar generális felhagyott az öntevékeny hadműveletekkel és az új parancs szerint az erődítmény védelmére hátrahagyott Klapkán és csapatain kívül (ők lesznek később az utolsó magyar győzelem résztvevői) a feldunai hadsereg teljes létszámával a szegedi csoportosítási pont felé indul. Ezen szándékát húzza keresztül Paszkevics orosz főparancsnok, aki kolerától sújtott csapatait sem kímélve összecsapásra készteti Vácnál. A legütőképesebb magyar hadseregnek számító feldunai hadsereg háromnapos, részben utcai harcok után északon Rétság felé kicsusszant az orosz medve baráti öleléséből, hetekkel hosszabbítva meg ezzel az ellenállást, mely egy katasztrofális vereség esetén nagy valószínűséggel véget ért volna itt. A tulajdonképpeni egyetlen nagyobb összetűzést, melyet a bevonuló oroszokkal vívtunk döntetlenre sikerült feltornázni, köszönhetően többek közt olyan tisztek hősies küzdelmének, mint Görgey Ármin (ő nem változtatta meg vezetéknevének végét) vagy a magyarul alig pár szót beszélő Leiningen – Westerburg, akit később hatodikként végeznek ki Aradon.
2. Szőreg
1849. augusztus 5.
magyar csapatok: kb. 1000
cs.kir. csapatok: kb. 250
„A vég kezdete.” – fogalmazta meg Hermann Róbert. Keveset emlegetett csata, pedig akár az egyik legdicsőségesebb fejezete lehetett volna a 48-49-es Szabadságharcnak. A hadvezetés minden előzetes hibájától függetlenül július végére, augusztus elejére közel negyven ezres, harcedzett honvédsereget sikerült Szeged környékére összpontosítani, amely frissen felállított sáncrendszer védelmében várhatta a döntést az oroszok nélkül kierőszakolni akaró Haynau, osztrák táborszernagyot. Lehetett volna, ha a Szabadságharc alatt végig akut problémát okozó karizmatikus fővezér hiánya illetve személyéről történő viták nem jelentkeznek újra. Kossuth hiába szembesült már két alkalommal is Dembinszky alkalmatlanságával, július 30-án, Szegeden mégis őt nevezte ki a lemondott Mészáros helyére főparancsnoknak. Dembinszky újra nem állt a helyzet magaslatán. Könyörgő tisztjei (például Lázár, Dessewffy) véleményét sem figyelembe véve folyamatosan hátrált: harc nélkül feladta az újszegedi hídfőt, Haynau tiszai átkelése ellen sem tett sokat, magát az egy nap alatt lezajló harcot pedig erélytelenül vezette. Végül a kormány utasítása ellenére nem Arad, hanem Temesvár felé vonult vissza, gyakorlatilag minden további esélyt feladva a Görgeivel való egyesülésre. Óriási veszteségeket nem szenvedett, de ez is csak az osztrákok rossz helyzetkihasználásának volt köszönhető. Érzékelve tehetetlenségét ismét leváltották. Utóda Bem József lett, aki augusztus 9-én, a temesvári csata napján vette át a főparancsnokságot. A világosi fegyverletétel után előbb Törökországba, majd 1850-ben Franciaországba emigrált. Itt írta meg emlékiratait. Haláláig Párizsban élt.
1. Temesvár
1849. augusztus 9.
magyar csapatok: kb. 6200
cs.kir. – orosz csapatok: kb. 200
Ha Szőreg a vég kezdete volt, akkor kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a temesvári csata második Mohács lett. A teljes káoszt mutató katonai vezetésen pánik és egymásra mutogatás lett úrrá, az utolsó pillanatban kinevezett Bem vagy például a szárnysegédjeként vitézlő Guyon Richárd pedig hiába tették meg a tőlük telhető maximumot. Egy taktikailag és morálisan is hátrányban lévő sereget vettek át, melynek tüzérsége a csata döntő pillanatában például muníció nélkül maradt a szervezési hibáknak köszönhetően. A magyarok hátrálása után a mindvégig nyugodt és határozott maradó Haynau bevonult az általa felszabadított Temesvár erődjébe. Jellemző a helyzetre, hogy ő maga is azt hitte másnap még egy fontosabb ütközet vár rá, de ez elmaradt, mert augusztus 11.-én összeült a magyar haditanács a további véráldozatok elkerülése céljából a megadás mellett döntött. A többi már ismert.