Az előző posztok után kaptunk néhány visszajelzést, hogy túl sok romantikus, szívet melengető listát készítünk, kevés anyag szól az élet sötétebb oldaláról. Mivel szeretnénk a legszélesebb olvasói igényeket kiszolgálni, ezért most jöjjön egy igazán kemény sorozat. Mi lehetne véresebb, kegyetlenebb téma, mint az emberiség történelmében egészen a humanizmus térnyeréséig kiemelt szerepet játszó különböző tortúrák és kivégzési módok bemutatása? Arra gondoltunk viszont, ha már kínzások, akkor nem untatjuk az olvasói bázist az unalomig ismételt, konvencionális és így vagy úgy mindenki által hallott módszerek (lásd. spanyolcsizma, kerékbetörés, karóba húzás, vasszűz) ismételgetésével. Inkább nézzünk meg alaposabban tíz olyan kevésbé felkapott, de ugyanolyan bestiális, és ha szabad így fogalmazni, „kifinomult” módszert, melyeket nagy előszeretettel állítottak az igazságszolgáltatás, az elrettentés vagy egyszerűen a bosszúállás eszköztárába.  Kevés jobb forrásunk lehetne, mint egy kifejezetten a témának szentelt szakkönyv: A módszereket nagyrészt Torrente Del Bosque néven író szerző Kínzások és kivégzések története című könyvéből emeltük át.

10. Bambusszal való felnyársaltatás

A bambuszról köztudott különleges szilárdsága, de más érdekesség is kapcsolódik hozzá. Vannak fajok, melyek naponta 10 cm növekedésre is képesek és rendkívüli hajlékonyságuk okán nagyon nehezen törnek. Ezt a két tulajdonságát használta fel jó néhány ázsiai civilizáció, mikor a náluk őshonos növényekkel egy lassú és ebből kifolyólag rendkívüli kínokat okozó kínzási módszert talált fel. A vélt vagy valós vétségen kapott delikvenst ülő, esetleg vízszintes helyzetben egy kihegyezett még növésben lévő bambuszszár fölé kötözték, majd egyszerűen hagyták, hogy az áldozat végbelén vagy más lágy részein át bele nőjön annak testébe. Elképzelhetetlen fájdalmakat okozva vele. Az ókori Kína, bizonyos dinasztiák alatt egyébként is híres volt részletes kínzási szabályrendszeréről. Nem csak a különböző vétségekért járt más-más büntetés, de különböző büntetést írt elő különböző társadalmi osztályoknak és a nemek szerint is volt megkülönböztetés. Ennek lett eredménye többek közt néhány olyan különlegesség is, mint pl. a  „kínai harang”, illetve az „élve felszeletelés” módszere is.

9. Korbácsolás – a kilencfarkú macska

Különböző korbácsokat, állati bőrből készült fenyítő eszközöket az idők kezdete óta ismerünk. Ezen célszerszámok evolúciójának volt vélhetően egyik csúcsterméke az angolszász világban folklorisztikusan jól ismert kilencágú macska. Gyakorlatilag egy, kilenc hosszú kötél vagy bőrfonatból készült ostor, mellyel a delikvens testére, elsősorban a hátára mértek csapásokat. Hatékonyságát nagyban növelte, ha szögecseket illesztettek bele, melyek természetesen sokkal jobban tépték a húst. Azért Nagy Britannia szerte ismert, mert az angol haditengerészetnél terjedt el használata. Általában fegyelmező, elrettentő eszköznek használták, általában nem a célszemély kivégzése volt a cél. Látványos és fájdalmas mivoltából kifolyólag viszont tökéletes eszköz volt a feltétel nélküli fegyelem fenntartására, ami egy hadihajónál elengedhetetlen követelmény volt.

8. Leborotvált fejbőrre lassú hideg víz csöpögtetése.

Állítólagosan szintén Kínából ered a módszer, mely az akkori engedetlen, korrupt hivatalnokok gyakori büntetési formája volt. Elsőre nem is tűnik az előzőekhez hasonlóan szadisztikusnak. Valójában arról volt szó, hogy az általában sötét és zajtalan szobában mozgásképtelenné tett áldozat leborotvált fejére hidegvizet csepegtettek meghatározott egyenletes ütemben. Minden esetben ugyanarra a pontra. Az elsőre még elviselhető vízcseppek idővel már mázsás ütéseknek tűntek. A cseppek pottyanása közti üres átmenet pedig átalakult egy rettegéssel teli periódussá. A személy teljesen elvesztette orientációját, pár napos ilyen állapot után gyakran megőrült.

 7. Vízkúra, halálra itatás.

Az inkvizíció alkalmazta előszeretettel, több variációja is létezett. A legegyszerűbb a közönséges fullasztás volt. Az áldozat fejét a vezető hóhér vezényszavára a hóhérinasok a vízzel teli dézsába nyomták, majd meghatározott ideig a víz alatt tartották. Fejlettebb változatához kötél és csiga szükségeltetett. Ilyenkor a vádlottat lábánál fogva felkötötték, majd fejjel lefelé lógatva mártogatták a vízbe. De volt olyan vízzel végrehajtott kínzás is, amikor a delikvenst levetkőztették, padhoz kötötték, szájába tölcsért nyomtak, és azon keresztül juttatták a szervezetébe a vizet, amelynek mennyisége akár 10-15 liter is lehetett. A folyadék szétfeszítette a gyomrot és felpuffasztotta a hasat, ezáltal pokoli kínokat okozva.

6. Elevenen szétrohasztás.

A kínaiak a politikai intrikákat szított, a mindenkori hatalom ellen ármánykodó, ám kudarcot vallott személyek számára tartogatták eme megtorlást. A gyomorforgató és perverz módszer annak ellenére, hogy pusztán olvasva is felettébb undorító asszociációkat kelt, nem tartozott a spanyolcsizmához hasonlatos, legfájdalmasabb végrehajtási módszerek közé – ez persze nem azt jelenti az alávetett személy számára bármilyen élvezetet nyújtott volna. A legkevésbé sem a test örökkévalóságig történő megőrzését, hanem a még élő egyén bőrének teljes szétrohasztását lehetett a förtelmes büntetés lényegének tekinteni. Különféle, ám egymásba mindig pontosan illeszkedő teknőket, vályúkat készítettek, ezekbe csukták a lecsupaszított áldozatokat, akiknek csak a fejük maradt szabadon. Aztán az alkalmatosságokat a lehető legnagyobb alapossággal körülszíjazták. Egyébként ez a sajátos elzárás hetekig is eltarthatott. Ételt is, italt is adtak neki bőséggel, és tették mindezt feltűnő rendszerességgel. Nyilvánvaló, hogy miért: a delikvens csak saját, módfelett szűkös „kín-territóriumába” tudott piszkítani.  Az eredmény is nyilvánvaló, és tanácsosabb, ha nem is részletezzük. Ha viszont egy idő után, a bírák már egyszerűen nem bírták elviselni a könnyfakasztó bűzt, elengedték és sorsára hagyták. A város külterületére szállították. A látszólag megszabadított valójában már a lassú halál közepén járt, hiszen alap dolognak számított az ez utáni beférgesedett bőrűség, melyet kiirtani nem lehetett.

5. Rovarokkal élve felfalatás 

Elsősorban a Perzsa birodalomban volt bevett módja a büntetés e különösen kegyetlen formája. A korabeli görög történetírók forrásaiban "skaphe" azaz "üreges", "lyukas" elnevezéssel illetett eljárást akár lyuggatásnak is hívhatnánk. Lefolytatását azzal kezdték, hogy a célszemélyt egy fatörzshöz vagy csónakhoz rögzítették, majd vízen kívűl csak tejet és mézet adtak neki táplálék gyanánt, de azt nagy mennyiségben. Amennyiben nem akart éhen halni ezzel kellett élnie, de persze a kényszertáplálás is gyakori volt. Ezek hatására folyamatos hasmenés alakult ki, ami különösen vonzott bizonyos rovarfajokat, persze ezek egyébként is komoly érdeklődést mutattak a magára hagyott test iránt. A hatást fokozta ha a mézes, tejes masszát kívűlről is az áldozatra kenték. A  bogarak a számukra értékes cukrokat nem gondosan lenyalogatva kezdték el fogyasztani. Nagy szerencséje volt a kikötözöttnek, ha idő előtt elhalálozott kiszáradásban. A módszer egyébként nem egyedi, több helyen fennmaradt híradás kelet-európai népekről, akik hangyabolyba ültették ellenségeiket. Gyaníthatóan a természeti törzseknél a mai napig vannak efféle praktikák.

4. Madzag nyeletés

Az úgynevezett lógatásos kínzások egyik legbrutálisabbik, legmorbidabb változata az volt, amit vélhetően a spanyol inkvizítorok egyikének agyából pattant ki. Legrövidebben úgy foglalhatjuk össze, hogy a szerencsétlen kiéheztetett eretnekkel erős, esetenként külön erre a célra kifejlesztett madzagot nyelettek, majd botok, faggyú és a természetes emésztési mozgás segítségével kivárták, míg a végbélen át távozik a másik fele. Ennek a végével aztán fejjel lefelé, szétfeszített lábakkal felkötözték az illetőt egy plafonon lévő csigára. A megcsavarodott bélrendszer és a rá nehezedő testsúly miatt kimondhatatlan kínokat élt át. Az eljárás hosszú és körülményes volt, de időben nem volt általában hiány. Nem mindig haltak bele, de nyilvánvalóan utána nem nagyon felejtették el a Szent Hivatal ténykedését az érintettek.

3. Bronz bika 

A bronz bikát, az athéni Perillosz találmányát az ókori görögországi Agrigentum türannusza, Phalarisz  alkalmazta elsőként magán a feltalálón próbálva ki a szerkezetet! A legenda szerint azonban Phalarisz is közelről megismerhette a módszert, mikor a következő trónkövetelő eltette őt az útból. A vasbika lényege: az elítélteket a fémszerkezetbe zárták, majd tüzet gyújtottak a szobor alatt, melynek fején speciális fúvókás szerkezetet alakítottak ki, melynek köszönhetően az áldozatok kiáltozása a bika bőgéséhez hasonlatosan felerősítve jutott el a „publikumhoz”. A késő római időkben számos keresztény mártír esett a bika áldozatául.

2. Júdásbölcső

Az eljárás a középkor első harmadában alakult ki, a technika pedig annyira hatékonynak bizonyult, hogy rengeteg későbbi generáció örökítette át hálás leszármozattaira azt. Az egyesek szerint az egyiptomi szimbolikát is csúfoló (bár erre utalások sincsenek) piramis alakú hegyes fa vagy fém tákolmány fölé a végtagjain rögzített kötelek ás csigák segítségével húzták a megkínzásra váró embert. Majd a hóhérok összehangolt munkája révén engedték, esetleg dobták rá a piramisra végbelénél, heréinél esetleg a háta alján érintkezve azzal. Persze a mókás kedvű olasz, német vagy francia hóhérnak a rázogatás, lökdöskedés sem volt tiltott, mint ahogy egyes mai latin-amerikai kollégáiknak sem az elektromos áramos változat használata. 

1.  Fűrészelés élve

Roppant egyszerűen alkalmazott, meglehetősen hatékony kivégzési módszer, melynek megértéséhez sok képzelőerőre nincs szükség. A szerencsétlen és tehetetlen embert lábainál fogva felhúzták két gerendára, majd külön a műveletre kifejlesztett célszerszámmal a lábai között elkezdték a szétszaggatását. A végtelen gonoszsága abban ált, hogy mivel fejjel lefelé helyezték el a testet, ezért az agy vérellátása nagyon sokáig fennállt, tehát eszméletét sem vesztette el. A spanyol hadseregben egészen a tizennyolcadik századig reguláris kivégzési módnak számított.